Tartalom

• A szegedi Fehér-tó története
• Kialakulása napjainkig
• A tó madártani kutatása a kezdetektől napjainkig
• A szegedi Fehér-tó atyja
• A szegedi Fehér-tó madárvilága napjainkig

A szegedi Fehér-tó története

Természeti viszonyok ma

A szegedi Fehér-tó egy mesterséges halastórendszer, amely Csongrád megye déli részén, Szegedtől mintegy kilenc kilométerre, északnyugatra, az északi szélesség 46º20’ és a keleti hosszúság 20º07’ alatt terül el, területe 13 km².

A tavak környékén feketeföldeket, löszös, homokos talajokat találunk homokos, vakszikes területekkel, mocsaras foltokkal, amelyek nyugaton és délen a tó partjáig húzódnak

A halastó gátjain átlagosan 2-10 m széles nádas van, ahol fűz, nyár, amerikai kőris, fagyal és tamariszkusz csoportokat találunk.

A területet belvíz levezető csatornák (a Majsai-, a Kisteleki-, a Szillér-Baktó-Fehértói-, a Fertő-Fehértói- és az Algyői-főcsatorna) hálózzák be.

Kialakulása napjainkig

A magyar törzsek már a honfoglalás idején megtelepedtek a Fehér-tó és a Tisza vidékén, mert a táplálékban gazdag környék kedvező létfeltételeket kínált számukra.

A tó nevét elsőként említő első írásos emlék 1075-ből származik. I. Géza uralkodása idején a területet egy oklevélben egy apátságnak,(Garam-melléki Benedek-rendieknek), adományozta a rajta élő földművesekkel és halásznépekkel egyetemben. „Feiertou”, / Kristó 1983./, néven az oklevélben szereplő tavak, mocsarak között találjuk megemlítve.

A tó területét a XVIII. század végén még utak hálózták be nagy összevisszaságban. Legelőként is hasznosították, mert az időszakos vízborítás következtében dús füves területek alakultak ki

Szeged lakosságának a XIX. századig is egyik fő foglalkozása és jövedelemforrása a halászat volt a Tiszához és a város határában lévő Fehér-tóhoz kötődően, amelynek területét még a XIX. század elején is rendszeresen elárasztotta a folyó, így a városra nézve egyre veszélyesebbé vált a szikes tó. 1871-ben a vadvíz körülfogta és elöntéssel fenyegette a várost. Ekkor építették meg a Fehér-tói csatornát, mely ismét biztosította a tó nyugati lefolyását. Megvolt azonban a lehetőség arra, hogy a tó visszahúzódjon. Azonban mégsem ez történt, mert időközben a Tiszát szabályozták, s a vadvizek már nem tudtak a kialakított, természetes erezeteiken át a folyóba jutni. A felgyülemlő vadvizek a földművesek gazdálkodási munkafolyamatait kedvezőtlenül érintették, ezért azok vízlevezető árkokat ástak, figyelembe nem véve azt, hogy a későbbiekben hol halmozódik fel a belvíz, így megnövelték a tó eredeti vízgyűjtő területét.

A Fehér-tó feltöltődését mutatja, hogy a sekély vízben a vízjárás számtalan szigetet alakított ki. A szigeten juhászcsaládok települtek le, s azokat többségükben róluk nevezték el (pl. Korom-sziget). A Szamár-sziget onnan kapta nevét, hogy csak itt termett olyan sziki fű, amit a szamarak szerettek.

A folyó szabályozása után a védtöltések többek között a Fehér-tó vízutánpótlásának is akadályt állítottak. A korabeli térképi ábrázolások szerint a tó 1886-ban érte el addigi legnagyobb kiterjedését. Nyugati és déli oldalán partvonala szinte pontosan megegyezik a mai mederhatárokkal. Ugyanekkor már a folyószabályozás hatása is érződött a tó területének növekedésében.

A szegedi Fehér-tó jelenlegi formájában a gazdasági hasznosítási igény következtében alakult ki. Először 1905-ben készült terv a tó hasznosításáról, amelynek az volt a lényege, hogy a tó egy részét halastóvá kell alakítani, kisebb részét pedig mezőgazdasági művelés számára lecsapolni, bár ez utóbbi irreális tervnek bizonyult a szikes talaj miatt.

1911-ben elkészült a tógazdaság kialakítási terve és költségvetése és 1932-re megépült az Algyői főcsatorna, amely lehetővé tette ezután a tó feltöltését vagy adott esetben annak lecsapolását.

1933-ban kezdett üzemelni a halgazdaság a Fehér-tó 520 ha-os déli sávján. A Tisza vizével való vízellátás a korábbi szikes élőhelyek megszűnéséhez és az édesvízi fajok megtelepedéséhez vezetett. A tó É-ÉNY-i része még megmaradt azonban eredeti állapotában.

1943-ban újabb halastavat építettek, az ős-szikes területe ismét több mint 100 ha-ral csökkent. Megépítették a Majsai-főcsatornát, amely kettészeli a tavat, és feladata a víz elvezetése a Tiszába a semlyékekből, vízállásokból, mocsarakból.

A fehér-tavi rész mai formáját 1961-ben nyerte el és 1969-tól a 16 halastóból, 83 teleltető medencéből, 18 itatóból és 2 vízelosztó tóból álló, 1,25 m mély, 1.324 ha területű tógazdaság a Szegedi Állami Gazdaság kezelésébe került.

Az Állami Gazdaság 1982-ben 557 hektár területen az Új-tavakkal gazdagodott, s ezzel az egykori fertő területeket is bevonták a hasznosításba.

1994-ben a tulajdonjogi viszonyok változtak:

A XI-es, III-as, X/1 és X/2-es tóegység állami tulajdon maradt, a Kiskunsági Nemzeti Park kecskeméti Igazgatóságának kezelésében, azonban azok egy 20 évre szóló szerződés keretei között bérbe lettek adva a Szegedfish Kft-nek gazdálkodás céljára, amely a tórendszer többi részét a privatizációs eljárás során megvásárolta.

Így a gazdasági és a természetvédelmi érdekek együttélése figyelhető meg a területen, amelyek ugyan bizonyos pontokon időnként ütköznek, azonban ezen felmerülő problémákat az érdekelt felek kellő diplomáciai készséggel és tolarenciával mindig képesek megoldani.

A tó madártani kutatása a kezdetektől napjainkig

A Fehér-tó kutatásának első jelei a XIX.század elejére vezetnek minket vissza, a kor szellemének megfelelően a madarak elejtésének és prepalásának formájában. Az első gyűjtő Johann Natterer a bécsi múzeum alkalmazottja volt.

A XIX, század végén Lakatos Károly (1891) és Zsótér László (1894) munkásságán keresztül kapunk némi betekintést a tó madárfaunájába, ám a Fehér-tó igazi felfedezőjének a 1930-as években ott kutatásait megkezdő Dr. Beretzk Pétert tekinthetjük.

A szegedi Fehér-tó atyja:

Dr. Beretzk Péter (Szeged, 1894. 10. 23.- Szeged, 1973. 06. 09.)
Végzettsége: orvostudományi egyetem, orvos, ornitológus, a biológiai tudományok kandidátusa (1952)

Dr. Beretzk Péter

1912–1914 között a kolozsvári egyetemen, majd 1918–1920 között a budapesti egyetemen folytatta orvostudományi tanulmányait és itt szerzett oklevelet is. A MÁV szolgálatában dolgozott, mint orvos; itt igazgató-főorvosi címet nyert. Tudományos munkásságát a madártan területén fejtette ki. Nagy szerepe volt a szegedi Fehér-tó madárvilágának feltárásában, majd a terület védettségének kiharcolásában. Tudományos tevékenységének elismeréseképpen a szegedi tudományegyetemen 1948-ban magántanári képesítést, majd 1964-ben egyetemi tanári címet nyert. A Madártani Intézet 1945-ben rendkívüli tagsági oklevéllel tüntette ki, 1968-ban a szegedi JATE a József Attila-emlékérmet adományozta számára. Az agrai Academy of Zoology rendes tagja volt, a Dél-Finn Természetvédelmi Egyesülettől pedig külföldi tagsági oklevelet nyert.

1932-től járta rendszeresen a szegedi Fehér-tavat és a környező ősállapotú szikes gyepeket .A madarak gyűjtése és megfigyelése mellett 1932-től rendszeresen foglalkozik madárfotózással is.( Képei a szegedi Móra Ferenc Múzeum diagyűjteményéből.)
1952-ben szakértői minőségben működik közre Homoki-Nagy István „Vadvízország” című filmjében, amely a szegedi Fehér-tóról forgattak, és méltán tették azt világhírűvé. Kutatásainak kezdete egybeesett az „Ősfehértó” halastórendszerré való alakításával. Szembesülve annak a reális fenyegetésével, hogy az akkori páratlan költő-és vonuló állomány áldozatul eshet az előretörő gazdasági érdekeknek, a tudós 1938-ban neves támogatók szakvéleményével felvértezve védelmi javaslattal fordult Szeged város törvényhatóságához. Indítványára Szeged (228/1938 sz. határozatával) az Algyői-főcsatornától északra elterülő "ősszikesből" 280 holdat védetté nyilvánított. A következő évben a földművelésügyi miniszter (113. 559/139 fö i.ü.o. határozata) a védett terület nagyságát 350 holdra emelte. Ezzel megvalósult az első magyar madárrezervátum!

1951–ben gyűjteményét a "Szegedi Állami Múzeumnak" ajándékozta.

Az örökletét legértékesebb részét a madáranyag jelenti. Ennek leltározását, 1953 és 1958 között, Csongor Győző végezte. A Beretzk-féle örökletétben 16 madárrend 231 faja található. A 806 példányból 738 (91,57%) fehér-tavi gyűjtésű madár, a többi 68 (8,43%) egyéb lelőhelyekről származik. Hasonló a fajok aránya is, 211 fehér-tavi (91,35%), 20 (8,65%) máshonnan származik.

Dr. Beretzk Péter szerecsensirály fiókát fényképez

Tudományos munkájának eredményeit nagy számú publikációjában adta közre, 40 éven keresztül írt tudományos közleményeket szakmai lapokba /120 cikk/, ismeretterjesztő írásokat /281/ közéleti folyóiratokba. Beretzk Péter irodalmi munkásságát Jakab Béla összegezte 1984-ben. Emlékét a Móra Ferenc Múzeumban tábla, szülővárosában utcanév őrzi.

Beretzk Péter közéleti emberként is sokat tett városáért. Mint a városi törvényhatósági bizottság tagja, számos, figyelemre méltó javaslattal állt elő. Ha a közművelődés területét vizsgáljuk, ilyenek például a múzeum épületének kibővítése, a díszterem kialakítása, a Stefánia-park rendezése. 1945 után (már magánemberként) ő kezdeményezte a hazai preparátorképzés megindítását és a Magyar Madártani Egyesület Szegedre költöztetését. Az örökletét anyagára alapozva, 1952-ben, Szegeden jött létre a vidék legnagyobb múzeumi természettudományos állandó kiállítása: ”A Fehér-tó élete.”

Néhai Beretzk Péter életműve nagymértékben hozzájárult városunk jó hírének a megalapozásához. Munkásságát a madarászok Európa-szerte elismerik, tanítványai a világ számos egyetemén és tudományos kutatóhelyén dolgoznak.

A hálás utókor a "Fehér-tó atyja" névvel ismerte el a nevezetes tóvidék megmentéséért folytatott, gyakran reménytelen küzdelmét.

A szegedi Fehér-tó madárvilága napjainkig

A múlt század elején a szegedi Fehér-tó természetes állapotában még egy nagy kiterjedésű, időszakos vízállású szikes tó volt. Tipikusan pusztai-sztyeppi környezetben fészkelő fajok alkották madárvilágát, mint gulipán, széki lile, gólyatöcs, székicsér és kis csér, a legeltetett gyepek-tocsogók, mocsarakra jellemző fajok mellett, mint bíbic, nagy goda, piroslábú cankó.

A Tisza közelsége miatt a folyó vonalát követő migráció természetes pihenőhelyeként funkcionált.

Egyes parti madárfajok, mint a kis póling rendszeres tavaszi vonuláson tízezres tömegekben éjszakáztak, nem voltak ritkák a 3-4.000 példányt számláló augusztusi sarlós partfutó csapatok, amelyekre még vöröslő nászruhájuk miatt joggal akasztották a szegedi tanyavilágban élő emberek a ”paprika sneff” nevet. Eseményszámba mentek a sok ezernyi madarat számláló nagy póling csapatok nyárvégi-őszi gyülekezései.

Százezernyi réce választotta tavaszi pihenő- és táplálkozóterületként a tavasszal még mély vízzel borított területet, kedvező őszi vízviszonyok esetén nagy libacsapatok pihentek meg, a korabeli vadászati statisztikák szerint jelentős számban.

Számos ritka madárvendég tisztelte meg jelenlétével a tavat, ilyenek voltak például: vékonycsőrű póling, laposcsőrű víztaposó, jeges sirály.

Az 1930-as év hatalmas fordulópontot jelentett a tó madárvilágának életében, a gazdasági igények miatt elkezdődött a halastavak kiépítése, amely fokozatosan elkezdte megváltoztatni az itt költő és átvonuló madárvilág összetételét.

Eleinte a területre oly jellemző fajoknak fontos élőhely zsugorodásával természetesen elkezdett ezen madarak állománya is csökkenni, végül szinte eltűnni. Ezek a gólyatöcs, gulipán ,székicsér, széki lile voltak, amelyek életterét fokozatosan felmorzsolta az egyre nagyobb teret hódító halastórendszer.

A létrejött tóegységeket a Tisza vízével táplálták az Algyő-főcsatornán keresztül , a halászati technológiának köszönhetően évente többször lecsapolták, illetve feltöltötték azokat, amelynek köszönhetően a vízmínőség változott, az egykori nagyon magas lúgtartalmú víz lassan teljesen édesvízzé vált, amelynek köszönhetően a terület flórája is nagymértékben változott, a tavak szegélyében megjelent a nád, helyenként 20-30 ha kiterjedésű nádszigetek jöttek létre.

Azonban ezekkel a változásokkal a madárfauna is egy nagy változáson ment keresztül, olyan fajok jelentek meg ,amelyek a halastavak előtt egyáltalán nem voltak jellemzők itt.

A halastavak vonzották a gémféléket, a nádasokban több jelentős gémtelep jött létre, olyan fészkelőfajokkal, amelyek a 1930-40-es években igazi ritkaságnak számítottak: nagy kócsagok, batlák, bakcsók, üstökösgémek és kis kócsagok kezdtek költeni egyre emelkedő számban a szürkegémek és vörösgémek mellett.

A XI-es tóegység megépítésekor keletkezett egy természetes sziget, egy Korom nevű juhász tanyája helyén alakult ki az ország egyik legnagyobb sirály-telepe, ahol igazi szenzációként a mediterrán elterjedésű szerecsensirály telepedett meg rendszeres költőfajként az 1950-es évek legelején, több ezer pár dankasirály és néhány tucat küszvágó csér mellett.

A folyó közelségénél fogva a terület megmaradt kiemelt jelentőségű madárvonuló helynek, a lecsapolt tavakon tavasszal és ősszel tízezerszám vonulnak át a limikólák, réce-félék, napjainkban ősszel a daruvonulás jelent hatalmas élményt az érdeklődőknek 20-25.000-es éjszakázó csapataival.

Természetesen most sem hiányoznak a szenzációnak számító ritkaságok, az elmúlt években a következő érdekes fajok kerültek távcső elé, illetve hálóba: pártásdaru, sárgalábú cankó, vándor partfutó, Baird- partfutó, jeges sirály, nagy halfarkas, borzas gödény, vándorfüzike, kalandra, törpevízicsibe, rozsdás nádiposzáta.

Az évtizedek folyamán amatőr és professzionális ornitológusok több nemzedéke nevelődött ki a területre való rendszeres kilátogatások során, amelyet a Magyar Madártani Egyesület Csongrád Megyei Helyi Csoportjának tagjai az általuk szervezett bemutató madárgyűrűzésekkel egybekötött kirándulások alkalmaival az érdeklődőknek is igyekeznek bemutatni, mint a Dél-Alföld egyik legnagyobb jelentőségű madárrezervátumát.

Dr. Tokody Béla