Bejelentkezés Regisztráció

A függőcinege ( Remiz pendulinus ) viselkedésökológiája

A legtöbb madarász valószínűleg látott már függőcinegét és az is valószínű, hogy unalmas fajnak tartja. Kis szürke madárról van szó, ami Európa nagy részén teljesen közönséges. Azzal azonban már kevés madarász van tisztában, hogy a függőcinege szociális viselkedése a legérdekesebb az egész állatvilágban. Társas életét a hímek és tojók ellentétes érdekei alakítják és ennek a csatának az eredményeként egyedülállóan változatos szaporodási rendszer jön létre. Akár a hím, akár a tojó elhagyhatja az utódait azért, hogy újabb párokat szerezzen, és poligámmá váljon. Ennek következtében a fészekaljak nagy részét csak az egyik szülő (hím vagy tojó) gondozza, de a fészekaljak egy másik részét mindkét szülő elhagyja, és így pusztulásra ítéli. Vajon mi az oka ennek a viselkedésnek? Kutatócsoportunk ezt a kérdést próbálja megválaszolni a Fehértavon.

Függőcinege Kutatócsoport (www.pendulinetit.com)

A Függőcinege Kutatócsoport egy nemzetközi csapat, ami a függőcinege szaporodási rendszerét tanulmányozza. Kutatók, PhD és egyetemi hallgatók alkotják Angliából, Hollandiából és Magyarországról. Kutatócsoportunk elsődleges célja a függőcinege változatos szaporodási rendszerének megértése, és hogy ezen keresztül megértsük a madarak szaporodási rendszerének evolúcióját. Ennek érdekében a függőcinege viselkedésének alábbi területeit vizsgáltuk.

Egy különleges szaporodási rendszer

Egy szaporodási időszak alatt (április-augusztus között) egy hím függőcinege akár kilenc fészket is építhet. A fészkeinek azonban csak felénél képes párt találni magának, míg a többit elhagyja és újabb fészek építésébe kezd. A hímek egy része egész évben pár nélkül marad. A párbaállás után a sikeres hímek párjai elkezdik lerakni a tojásokat, egyet minden nap. A tojásrakás alatt a hím, a tojó vagy mindkét szülő elhagyja a fészekaljat. A fészekaljak 55%-át tehát a tojók, 15%-át a hímek és 30%-át egyik szülő sem gondozza. A fészekaljakat elhagyó hímek és tojók újabb párok után néznek és a történet itt elölről kezdődik. A fészkelési időszak végére így egy függőcinegének akár hat párja is lehet. A legtöbb madárfaj szaporodási rendszere lényegesen egyszerűbb ennél, mivel a legtöbbnél a szülők együtt gondoskodnak az utódokról, másoknál pedig vagy a hím vagy a tojó neveli az utódokat. Az azonban rendkívül ritka, hogy egy populáción belül mind az egyszülős hím, mind a tojó gondozás előforduljon.

Miért olyan különlegesek a függőcinegék?

Ami talán segíthet megválaszolni a fenti kérdést, az a hím és a tojó gondozás gyakoriságának időbeli változatossága a Fehértavon. A tojó gondozás április-májusban a leggyakoribb, a hím gondozás pedig június-júliusban. Úgy tűnik tehát, hogy a tojóknak a fészkelési időszak elején éri meg inkább gondozni az utódjaikat, míg a hímeknek a fészkelési időszak végén. Az eltérő gondozási stratégiák meglétének egyik lehetséges magyarázata, hogy a hím és a tojó gondozás előnyei változnak a fészkelési időszak alatt.

Hím díszek szerepe a párválasztásban

Mivel a nemek közti konfliktus a párzásnál kezdődik, érdekes lenne tudni, hogy vajon egy hím és egy tojó miért áll össze egy párrá. Azt tudjuk, hogy a hím és tojó függőcinegék különböznek egymástól: a hímek fekete szemsávja nagyobb, vagy pl. a hímek énekelnek, míg a tojók nem. A hímek között ráadásul jelentős különbségek vannak a szemsávjuk méretében és az énekük változatosságában, aminek következtében egyes hímek vonzóbbak lehetnek a tojók számára, mint mások. A várakozások szerint a tojók előnyben részesítik a díszesebb hímeket, mivel ezek jobb minőségűek lehetnek. Eredményeink szerint a nagyobb szemsávval és ének repertoár mérettel rendelkező hímek hamarabb találnak maguknak párt. A gyors pártalálásnak köszönhetően ezek a hímek több párra tesznek szert egy fészkelési időszak alatt, és így végül több utódjuk is lesz.

Ki gondoskodik?

A függőcinegék talán legérdekesebb sajátsága, hogy a fészekaljak egy részét kizárólag a tojók, más részét a hímek nevelik fel. De miért néha ez egyik, máskor a másik? Érdekes módon mind a nehezebb tojók, mind a nehezebb hímek hajlamosabbak a fészekaljukat elhagyni, mint a könnyebbek. Úgy tűnik tehát, hogy a jobb fizikai kondícióban lévő egyedeknek nagyobb esélyük van újabb párra szert tenni, ezért megéri nekik elhagyni az aktuális fészekaljat, hogy utána újabbakat hozzanak létre. Persze ez a stratégia csak akkor válik be, ha fészekaljat elhagyó szülők párja vállalja a gondoskodást. Úgy tűnik, a függőcinegék vállalják ezt a kockázatot, bár azért mindent megtesznek, hogy átverjék a párjukat, és még azelőtt elhagyják a fészekaljat, hogy a párjuk elhagyhatná. Néha azért megéri a gondoskodást választani. Például, ha nagy a fészked és a párod jó minőségű. A tojó függőcinegék előszeretettel vállalják a gondoskodást a nagyobb fészkeknél és abban az esetben, ha a párjuk szorgalmas volt. A hím függőcinegék mesteri fészkeket szőnek, amik a vékony bejárati kürtő kivételével teljesen zártak. A nagyobb fészkek jobban szigetelnek, így kényelmesebbé teszik a kotlást a tojók számára. A szorgalmukkal pedig a hímek a saját rátermettségüket bizonyítják, amit feltehetően az utódjaik is örökölnek majd.

Miért hagyja el mindkét szülő a fészekaljat?

A függőcinege legmeghökkentőbb tulajdonsága, hogy néha mindkét szülő elhagyja az utódokat. De vajon miért hagyja el a tojó a fészekalját, miután olyan sokat áldozott a tojásokra és miért hagyja el a hím a fészkét, amit hosszú napok alatt épített fel? A válasz valószínűleg a szexuális konfliktusban rejlik. Többéves adatsor elemzésével megállapítottuk, hogy mind a hímeknek, mind a tojóknak megéri elhagyni a fészekaljat. Azaz minél több fészekaljat hagynak el, annál több utódjuk lesz a szaporodási időszak végére. Bár ez eléggé hihetetlennek hangzik, mégis logikus, mivel a fészekaljukat elhagyó egyedek újra tudnak párosodni, és ha elég sokat próbálkoznak, akad olyan fészekalj, ahol a párjuk vállalja az utódgondozás fáradalmait. Ennek köszönhetően mindkét nem számára nagy a kísértés, hogy elhagyja a fészekalját, még akkor is, ha ezzel a fészekalj pusztulását kockáztatja. A két szülő általi fészekalj elhagyás tehát nem szándékos, de néha nem sikerül a párjukat rávenni a gondozásra.